Egyik orvos ismerősöm megkért: este, ha ráérek, nyolc óra után menjek el a mentőállomásra, mert ügyeletes lesz, és – ha nem hívják beteghez – unatkozik, csak tesz-vesz, az idő pedig ilyenkor mintha ólomlábakon járna… Szívesen tettem eleget meghívásának. Arra gondoltam, legalább jól kibeszélgetjük magunkat. Ha pedig vidékre hívják, autózunk egyet. Barátom ugyanis soha nem használta a mentőautót. Néhány évvel ezelőtt vásárolt egy fekete Ford Cortinát, és azzal járt munkába. Akkor is, ha ügyeletes volt.
Amikor megérkeztem, egy cédulát találtam az ajtón. Ezt olvastam rajta: „Várj meg, néhány perc múlva jövök”. Rágyújtottam. Alig szívtam kettőt a cigarettából, a kocsi begördült a mentőállomás udvarára.
- Csak itt jártam a közelben, egy kisfiú belázasodott…
Kezet mosott, leült az asztalhoz, beírta a szolgálati könyvbe, hol járt, mi baja a betegnek, azután rágyújtott ő is.
Több mint tíz éve ismerjük egymást. Egy ködös, nyirkos őszi estén a fűtött lakásban kirázott a hideg, kiszáradt a torkom. Éreztem, beteg leszek. Éjfél felé orvost kellett hívnom. Szimpatikus, nyugodt, átható tekintetű lépett a szobámba. Először a szememet nézte meg, utána a torkomat, majd hallgatókészülékkel megvizsgálta a hátamat, mellemet.
- Ragályos náthaláz – állapította meg – négy napig feküdnie kell, és nem szabad látogatókat fogadnia…
Receptet írt, összeszedte a holmiját. Éppen távozni készült, amikor az éjjeliszekrényen megpillantotta Ady „Vér és arany” című verseskötetét.
- Megengedi egy percre?
- Természetesen, doktor úr.
- Harmadéves medikus koromban sokat olvastam Adyt. Aztán jöttek a komolyabb vizsgák és félre kellett tenni a szép szót.
Otthonosan leült az ágyam szélére és belapozott a könyvbe.
- Nem fél a fertőzéstől?
- Óh, Dehogy!... Mi orvosok napjában annyi bacilust összeszedünk, hogy ez a néhány meg se kottyan!
- Kölcsön adná a könyvet?
- Nagyon szívesen. Sőt, ha kívánja, a költő összegyűjtött verseit is odaadom.
Ezt a kötetet vitte el, és ezzel kezdődött a barátságunk. Azóta, ha van ideje, felhív telefonon, és elbeszélgetünk irodalomról, zenéről. Mind a ketten szeretjük az éjszaka csendjét. Magnóról, gramofonról Bachot, Beethovent hallgattunk. Ha pedig ügyeletes, cigarettázunk és beszélgetünk.
A mai éjszaka nem mutatkozott unalmasnak. Alig váltottunk néhány szót, csengett a telefon. A várostól huszonegy kilométerre lévő faluból kértek orvost egy beteghez.
- Gyere ki velem – invitált-, kocsival semmi sincs messze, a fűtés kitűnően működik. Míg végzek, körülnézel a faluban.
Jócskán „bent jártunk” már a decemberben. Kellemetlen éles szél fújt, s a higanygőzlámpák alatt tanácstalanul kavarogtak a gyéren hulldogáló hópelyhek.
A kocsi hangtalanul siklott az elnéptelenedett utcákon. A főtéren nagy fenyőfa állt, ágain különféle színű égők világítottak.
- Van valami tündéri ebben a karácsonyvásárban, ugye? _ szólalt meg a barátom.
Bólintottam, és gondolatban a régi karácsonyesték hangulatát idéztem. Eszembe jutott egy levél is, amely hatéves koromban a „Jézuskának” írtam. Petőfi összes költeményeit kértem tőle. Anyám még ma is büszke erre a levélre. Gyakran emlegeti: „Látod fiam, te már akkor is, olyan kicsi korodban könyvet akartál…”
Elhagytuk a várost. Az orvos bekapcsolta a fényszórókat, majd megszólalt.
- Eszembe jutott egy néhány évvel ezelőtti karácsonyi bonyodalmam. Ha akarod, elmesélem.
- Nagyon szívesen meghallgatom, mondd csak.
Belekezdett. Elmondta, hogy az orvos gyakorlatilag soha nem lehet magánember. Gyakran megtörténik, hogy mozi vagy színházjegyet vásárol, elhatározta, est hangversenyre megy. Amikor családjával menni készül, cseng a telefon, és a szimfonikus zenekar helyett zörejes szívek, sípoló tüdők hangját hallgathatja. Hasonló a helyzet az ebéddel, a vacsorával is. leülnek a megterített asztalhoz, csengetnek, és menni kell.
- Házasságom ötödik évében elhatároztunk a feleségemmel: lesz ami lesz, a karácsonyestét együtt töltjük. Ekkor csak magánember, férj és apa leszek. Néhány évig háborítatlanul teltek az ünnepek. Ha évközben az ebéd vagy a vacsora kellős közepén fel kellett kelnem az asztaltól, a család tréfásan megjegyezte: Nem baj apu, majd karácsonyeste együtt vacsorázunk!
De nem akarok annyira elkanyarodni a dolgoktól. Két vagy három éve lehetett… Karácsonyeste volt. megborotválkoztam, felvettem a kikészített fehér inget, és elindultam az ebédlőbe. Feleségem és kislányom már a terített asztalnál ültek. Kedvenc ételem, a tűzdelt fácán ott illatozott egy hosszú tálon. Anikó elém tette a csemegét, hogy kezdjem meg, amikor csengett a telefon. Egymásra néztünk. Mit tegyünk? Az ünnepi hangulat egy pillanat alatt szertefoszlott. A család nem mozdult. Elindultam a készülék felé. Feleségem vádló pillantása megbénított. Ezt éreztem belőle: „Hát egy évben egyszer sem szentelheted az estédet a családodnak!”. Anikóra néztem. Halvány rózsaszínű arcán két nagy könnycsepp gurult végig…határoztam: bárki is hív, nem megyek! Szóltam Anikónak, vegye fel a kagylót, és mondja azt, hogy még nem érkeztem haza! A kislány úgy tett, ahogy mondtam. Fél percig sem tartott az egész, majd visszaültem az asztalhoz. A boldogság, a békés ünneplés kék madara azonban messze szállt. Furcsán összekavart érzések kavarogtak bennem: nyugtalanság, felelősségérzet, szégyen. Vajon ki lehetett? Képzeletemben haldoklók vonagló arca jelent meg, segélyt kérő kezek nyúltak felém, átvillant agyamon még az orvosi eskü is. csak ültem, és egyetlen falat nem ment le a torkomon.
Az orvos azután elmondta, hogy a felesége jelenetet rendezett. Elhidegüléssel, a családiránti közömbösséggel vádolta.
- Menj csak el. Fuss a betegeidhez, és ne törődj a családoddal! Majd meglátjuk, hogy ők eljönnek-e, ha egyszer neked lesz szükséged rájuk!
Míg beszélt, gondolataim mondatait megelőzve az események elé röppentek. Találgattam, hogy is végződhetett ez a nem mindennapi történet, amikor a kocsi zökkenve megállt.
- No, meg is érkeztünk. Nem állítom le a motort, nehogy megfázz. Pár perc múlva jövök.
Ezzel fogta a műszeres táskáját, és fürgén kiszállt az autóból. A faluban egyetlen lelket sem lehetett látni. Bekapcsoltam a rádiót. Csavargattam az állomáskereső gombot jobbra-balra, míg végül egy távoli adón halk, andalító zenét találtam. A motor duruzsolása és a zene kellemes hangulatba ringatott. Labdázgattam a gondolattal: ha író lennék, hogyan fejezném be a történetet? Mit tenne az orvos, mit a család? Milyen lenne a karácsonyestéjük? Számtalan megoldatlan probléma foglalkoztatott: az ajándékozás, a karácsonyfa közös feldíszítése, és még valami: ki lehetett és főleg mit akarhatott a telefonáló? Lehet, hogy ismerős volt, aki kellemes ünnepeket akart kívánni, lehet, hogy súlyos beteg hozzátartozói hívták…
- Nagyon megvárakoztattalak? – kérdezte a kocsi melegébe belebújó, didergő orvos.
- Nem, dehogy…
- Hiába, barátocskám, ez már így van. Decemberben „arat” az influenza. Itt is egy idős bácsit kapott el. Nem tréfadolog. Főleg az ő esetében nem, mert reumás, és szövődmények léphetnek fel. Hát akkor mehetünk is.
A kocsi nekilódult, és szaporán nyelte a kilométereket. Az orvos a vírusokról, majd később arról beszélt, hogy sikerült kazettára vennie Chopin G-moll balladáját Richter előadásában. Önzetlenül felajánlotta: átjátszhatom magnóra.
Amikor a főtéren haladtunk el, már jócskán belepte a hó a kivilágított fenyőfát. Nem állhattam meg szó nélkül.
- Az előbb meséltél egy karácsonyi történetet, de azután megérkeztünk a faluba, és nem fejezted be.
- Ja, igen, látod, milyen szórakozott vagyok. Hol is hagytam abba? Igen, ott, hogy egyetlen falatot sem tudtam lenyelni. Megkérdeztem Anikót, ki telefonált? Amikor megmondta a nevét, egyetlen szó nélkül felkaptam a kabátomat, és beugrottam a kocsiba. Régi ismerős volt. karácsony előtt meghűlt, antibiotikumot írtam neki elő. Két napig szedte a gyógyszert, lement a láza, és borozgatott a szomszédokkal. Antibiotikumra pedig nem szabad inni. Múló rosszullét fogta el, és a felesége aggódott, tanácsot akart kérni. Amikor megérkeztem, már rendbe is jött.
- A Cortina bekanyarodott a mentőállomás udvarára. Bementünk.
- Hidd el – fűzte tovább az orvos a történet fonalát -, akkor elhatároztam, soha nem tagadom le magamat. Még karácsonyeste se. Ez az eset nem volt veszélyes, de lehetett volna egy infarktus vagy asztmatikus roham is. És még valami: nem szeretném magam mégy egyszer annyira törpének, senkinek érezni, mint akkor este néhány percen át…
- Hogy végződött azután a karácsonyeste?
- Várakozáson felül jól. A család várt rám. Együtt vacsoráztunk, s visszaröppent közénk az a bizonyos kék madár…
A mondatot a telefon csengetése szakította félbe.
- Halló, itt az ügyeletes orvos. Lázas a kisfiú? Igen, értem. Szóval hirtelen betegedett meg. Azonnal ott leszek….
- Nos, barátom, megint autózhatunk egyet. A gyereknek karácsonyra meg kell gyógyulnia.
Felbúgott a motor, s az autó beleolvadt a fehérpettyes decemberi éjszakába.
